AZ IDŐ JELENLÉTE A FOTOGRÁFIÁBAN. EGY SZOKVÁNYOS FOTOGRÁFIAI PILLANATEXPOZÍCIÓ MINDIG METSZETE A VALÓSÁGNAK. MINDEN TÖRTÉNÉS IDŐBELI. AZ EXPOZÍCIÓ HA PILLANATNYI AKKOR IS IDŐINTERVALLUM. HA A ZÁRIDŐ HOSSZÚ, LÁTHATÓVÁ VÁLNAK AZ ELMOZDULÁSOK NYOMAI, DE EZÁLTAL CSAK ÚJABB ABSZTRAKCIÓHOZ JUTHATUNK EL. MUNKÁM ENNEK A MINDEN FOTÓ MÖGÖTT MEGTALÁLHATÓ PARADOX HELYZETNEK A METAFORÁJA.


Mestermunkám kiindulópontját az a portréfotózási metódus adta, amit a fotográfia megszületésekor a kényszer hozott létre. Már a kezdetekkor az 1840-as években is megmutatkozott az igény a személyábrázolásra, a portrékészítésre, ám az akkori nyersanyagok még nem tették lehetővé a pillanatfelvételek készítését, csak több perces expozíciós idővel tudtak felvételt készíteni. A bemozdulás elkerülésének érdekében a modellek fejét és testtartását rögzíteni kellett. Az expozíciós idő jellemzően 5-15 percig tartott.
Miben különbözik egy hosszabb felvételi idővel készült portrékép, a manapság elterjedt századmásodperces expozícióval készített képtől? Hogyan jelenik meg az idő? Érzékelhetővé, láthatóvá vállnak, vagy éppen elvesznek a felvételi idő során az arcon sűrűsödő mikro rezdülések, mozgások? Mennyire szakad el a fotókép a valóságtól?
Ezek a kérdések inspiráltak abban, hogy elkészítsem mestermunkámat. Hogy összehasonlítási alapom legyen, már a kezdetekkor eldöntöttem, hogy az ábrázolt látványt a fényképkészítés felvételi idejével megegyező időintervallumban mozgóképre is rögzítem, és az eredményt egymás mellé helyezem.

Egy ilyen jellegű konceptuális munkánál az elvi következetességnek van az elsődleges szerepe, ez pedig nem biztos, hogy automatikusan a szenzuális izgalmak irányába viszi a dolgot, tehát erről jelen esetben le kell mondani. Valami más történik, mint amit kép ügyben általában megszoktunk, és nagyobb koncentrációt igényel a befogadása.
A legfontosabb kérdés, hogy a leexponált képek mennyire képesek egyáltalán felölelni a valóságot. Vilém Flusser a Fotográfia filozófiája c. művében foglalkozik a fotó időproblémájával. Ennek lényege, hogy a fotókép optikailag és kémiailag objektíven képeződik le, de a dogok közötti viszonyok (történések) nem feltétlenül. És ez már az idő kérdése, mert a történések időbeliek. Tehát a leképezés jelentésének a bizonytalansága a valósághoz képest ezért is problematikus.
A mozgóképre a folytonossága miatt már nem igaz ez a probléma. Képeim megtartják a teljes időtartamot, de így sem kerülünk közelebb érzetileg a valósághoz, mégha ez a képi változat az elmozdulások nyomait valóban rögzíti is.
A videofelvételeken láthatjuk a levegővételeket, a pislantásokat, az arcok mikrorezdüléseit, a pillanatnyi kizökkenéseket, és kontrollvesztéseket, de ezeknek nyomai a fotókon alig kivehetőek, nem értelmezhetőek.
Munkám így válik egésszé, a fotó és a film együttesen ad válaszokat az általam felvetett kérésekre. Mindkettőnek egyforma súlya van, támogatják egymást, segítenek a fotó valóságábrázolás esetlegességének megértésében.